Milánunk

Sikerült ma megnyugodnom.
Míg reggeliztek, A dzsungel könyvét nézték, én pedig rákerestem a gugliban a "gyermek dühkitörései"re(mert hogy könyvből ne neveljünk....)
SZóval: rájöttem, hogy nagyobb volt a múlt hét keddjén az ijedségem, mint kellett volna!
Egyszerűen nem számítottam "ilyesmire" Milántól, nem voltam rá felkészülve. Talán kicsit a betegségek is lemerítettek, érzékenyebb és türelmetlenebb voltam....
A lényeg, azért nem kell rögtön gyermek pszichológushoz vinni a 4ésfél évesünket. Teljesen normális, amit produkál, bár kicsi megkésve-de vannak 4-5 évesek, akiknél csak ekkor bújik ki a szög a zsákból.
Milán 2-3 évesen nem produkálta ezeket a hiszti és dührohamokat.
Most is 1-2 percesek, azonnal elterelhető a figyelme.
A cikkek átböngészése után vállon veregettem magam, hogy jól csinálom, mert higgadt és nyugodt vagyok Vele szemben. Közben próbálom szembesíteni Őt a saját érzéseivel, és közben azon vagyok, hogy mielőbb eltereljem a figyelmét.
Tehát csak így tovább!Reméljük amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan megy is ez a PROBLÉMA.
Sajnos ma újabb verzióval gazadagottunk(APa is kapott belőle, míg én edzést tartottam):"Nem szeretelek!" De legalább nem volt agresszív. Bár őszintén, ez még rosszabbul esett!

SZóval így állunk.
Mindezek ellenére nagyon nagyon örültem, hogy itthon volt Velünk, még tartanám, de akkor egész márciusban nem járna oviba. Muszáj vinnem. Holnap.
Holnap már csak Patrikkal leszünk kettecskén.


"Dührohamaink nekünk, felnőtteknek is vannak, csak rajtunk – szerencsés esetben – kevésbé látszik. Mi már megtanultuk haragunkat jobban leplezni, illetve hatékonyabban levezetni. Ki ne gondolta volna már, hogy a szombat hajnalban barkácsoló szomszédot legszívesebben kihajítaná az ablakon, vagy, hogy egy óvatlan pillanatban mindent letöröl a főnöke számítógépéről.

Dühkitörések és hisztériás rohamok bölcsődés kortól akár kiskamaszkorig is, bármikor előfordulhatnak a normál énfejlődés és önkontroll-alakulás részeként. Leglátványosabban 2-3 éves korban, az ún. dackorszakban jelentkeznek, amikor a gyerekek nyelvi fejlettsége még nem teszi lehetővé, hogy indulataikat szavakba öntsék. Ehelyett a földre vetik magukat, rugdosnak, dobálnak, esetleg saját hajukat tépik, vagy addig nem vesznek levegőt, amíg teljesen el nem kékülnek. A nagyobb gyerekek a sírás helyett inkább szitkozódnak, fenyegetőznek, vagy játékaikat összetörik, földhöz vágják. A felnőttek az ilyen viselkedést rendszerint céltudatos erőszakosságnak, manipulációnak tartják, és maguk is igencsak dühbe gurulnak. Pedig a kisgyerek nem azért válaszol szinte minden csalódásra és a korlátozásra hisztivel, mert annyira önző és elkényeztetett, hanem azért, mert még nincsenek meg a megfelelő eszközei érzéseinek és vágyainak kifejezésére. Nem arra van tehát szüksége, hogy fékevesztett haragja miatt megszégyenítsék, hanem arra, hogy segítsenek neki megnyugodni, és érzéseit árnyaltabban kifejezni. A haragos érzések kezelését ugyanúgy tőlünk, felnőttektől fogja megtanulni, mint annyi minden mást az életben. Meg kell tanítanunk neki, hogy nem azzal van a baj, hogy néha kijön a sodrából, hiszen ez bárkivel előfordulhat, hanem azzal, ha ilyenkor illetlenül, durván vagy bántóan viselkedik.

Az indulatszabályozás fejlődése már csecsemőkorban elkezdődik. Az anyukák ösztönösen csitítgatják, lágy dallamokkal, ringatással nyugtatgatják a síró babát, felfogják és tompítják mindazt az indulatot, amit a csecsemő még nem tud kezelni. A nagyobb gyerekek, bármennyire önállónak és érettnek tűnnek is, ugyanígy rászorulhatnak a szülői segítségre. A könyveit dühében széttépő és csúnya szavakat kiabáló gyerek kétségkívül felháborító jelenség, a helyzeten mégsem az segít a leginkább, ha magunk is dühbe gurulunk, kiabálunk és egymás orrára csapjuk az ajtót. Inkább segítsünk neki szavakba önteni az érzéseit! Pl.: „Én is dühös lennék a helyedben, ha úgy érezném, igazságtalanul kaptam rossz jegyet.“, vagy: „Tudom, hogy most csalódott vagy, másra számítottál...“ Az efféle együttérző mondatok nemcsak támaszt nyújtanak, de abban is segítenek, hogy a gyerek megtanulja a különböző negatív érzéseit jobban elkülöníteni. Ha valaki nem csak úgy általában feldúlt, hanem pontosan tudja, hogy csalódottnak, tehetetlennek, becsapottnak vagy felháborodottnak érzi-e magát, akkor nagyobb esélye van rá, hogy a haragját okozó személylyel is megérteti érzéseit, és elejét veszi annak, hogy legközelebb is hasonló helyzetbe kerüljenek.

A gyermek feszültségét néha úgy is csökkenthetjük, ha egy kicsit viccesen láttatjuk vele az őt felzaklató eseményeket. Pl.: „Jaj, jaj szörnyűség, bezárt a bolt, pedig én ma még nem ettem túrórudit! Most mi lesz velem egész éjjel ruditlan, vajon megérem-e a reggelt?" Ha sikerül nem kinevetni, hanem megnevettetni a gyereket, azzal egy nagyon fontos képesség, az önirónia kialakulásához nyújtunk segítséget.

Szintén jó feszültségoldó technika a gyerek figyelmének elterelése. Ha valaki mérges, képes teljesen bepörögni, és akár órákig ugyanazt a sérelmet hajtogatni feldúltan. A kicsik figyelme azonban szerencsére könnyen terelhető. A „Gyere, mutatok valami érdekeset“ vagy a „Nézd, épp itt jön a kukás autó“ ősrégi trükkje a mai gyerekeknél is remekül beválik.

Nincs könnyű dolga a szülőnek akkor, ha a gyerek látszólag minden ok nélkül dühöng, nyűgösködik, provokál. A kicsik ilyenkor többnyire maguk sem tudják, mi a baj. Nem figyel oda eléggé a mama, mert vizsgára készül? A beteg testvérrel többet foglalkoznak? Muszáj a többiekkel végignézni ezt az unalmas múzeumot? Hosszú már ez a nyaralás, hiányzik az otthoni szoba, a kutyus, a nagymama? Ha el tudná panaszolni a baját, megvigasztalnánk. Így viszont csak veszekszünk vele, amikor turkál az ételben, nyalókát követel és a kistestvérét piszkálja.

Kamaszkorban szintén gyakran tapasztaljuk, hogy a gyerekek mintha a vitáért magáért mennének bele a felnőttel való összeütközésbe. Mintha szükségük lenne rá, hogy a szülőknek kevéssé tetsző dolgokat nagyhangon állíthassanak. Túl azon a nyilvánvaló okon, hogy önállóságukért küzdenek egy hozzájuk túlságosan hasonló és közel álló személlyel szemben, a veszekedés keresése másról is szólhat. A fiatal önállósodása, távolodása a családtól, a szülővel való kötelék lazulása bizonytalan érzésekkel jár. Vajon jóban lehetünk-e akkor is, ha az ő gyerekükből azzá válok, aki én szeretnék lenni? Elviselik-e, hogy nekem már nem ők a legfontosabbak az életben? Érdekli-e őket egyáltalán, miről mit gondolok? A veszekedés gyakran ezekre a kérdésekre keres megnyugtató választ. Nincs olyan nagy baj, ha még mindig megtiltják, hogy veszélyes kalandokba merészkedjek, lebeszélnek róla, hogy abbahagyjam az egyetemet, és aggodalmukat fejezik ki a furcsán imbolygó haverjaim láttán.

A gyerekek haragos viselkedése tehát sokszor nem annyira támadás, mint inkább segítségkérés a szülő felé: nyugtass meg! Figyelj oda rám! Fogadj el olyannak, amilyen vagyok! Mutasd meg, hogy a harag sosem pusztíthatja el az egymás iránt érzett szeretetünket! "

Ezeket találtam még érdekesebbnek:
dühkitörések fajtáiról

és még egy cikk